Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

SPOILER – VESZÉLY!

Az Új Lenyomat és a Magyar Író Akadémia szépirodalmi pályázatának különdíjas regénye

„Mit tehet egy sikeres bérgyilkosnő, ha egy amúgy is fárasztó nap után hat dekoratív munkatársa kíséretében megjelenik a lakásában az ördög?
Esetleg a másik oldalára fordul és alszik tovább, erősen győzködve magát, hogy csak képzelődött.
Sajnálatos módon Serene Nightingale ennyivel nem intézheti el a Pokol pofátlan, narcisztikus és mellesleg igen jóképű Nagyurát. Lucifer ugyanis nem merő szórakozásból keresi fel éjnek évadján: Serene lelkéért verseny folyik közte és a mindenható Anyaúristen, Pandora között. Ha a Teremtő nyer, a világ fele megszabadul a gonosztól. Ha Lucifer, akkor a démonúr a száműzetése óta először térhet vissza legálisan a Mennybe.
A tét tehát nagy, ám talán nem meglepő, hogy Miss Nightingale hócipője két perc alatt tele lesz a túlvilági cirkusszal. Vissza akarja kapni az eddigi életét: egyetemre akar járni, a bátyját bosszantani, és tovább ölni embereket pénzért. Idegesítik a lépten-nyomon felbukkanó angyalok, démonlányok… de leginkább a Halál sakálvigyorú női megtestesítője kezdi ki türelmét.
Miközben újabb és újabb gyanútlan halandók keverednek bele a Londonban folyó hatalmi harcba, szép lassan Serene is elveszíti önmagát – s hogy védtelenül maradt lelkéért végül melyik fél nyúl gyorsabban, az csak a szerencsén és kifinomult taktikázáson múlik.”



Legelőször a Molyon akadtam rá a könyvre. Eleinte annyira nem keltette fel az érdeklődésemet, csak felraktam a várólistára az alatt a címszó alatt, hogy majd valamikor elolvasom. De utána sorra jöttek a jobbnál jobb értékelések és a végén úgy voltam vele, most már muszáj nekem is beszereznem, én sem maradhatok ki. Úgyhogy meg is vettem szépen és utána el is olvastam.

Imre Viktória Anna

Először csak belelapoztam. Eléggé meglepett, hogy képek is vannak benne, ráadásul a fejezetek előtt. És nem is akármilyenek. Azonnal lenyűgöztek. Ahelyett, hogy a frász kerülgetett volna, egyből bekapcsolt a nálam a gügyögő reflex. Annyira jópofák és aranyosak, hogy valami hihetetlen. Elég egyszerűek, de azonnal belopták magukat a szívembe. Bár az elején nem értettem a 14-es karikát, de ahogy belekezdtem az egészbe egyből világos lett minden: a harc mellé egy kis erotika is társul. Ez minden.
Ami a történetet illeti, elég nehezen tudom szavakba önteni az érzéseimet. Sohasem olvastam még elsőkönyves szerzőtől ennyire remekül megírt könyvet. Ilyen több szálon futó cselekményvezetésre még a befutott szerzők közül is kevesen képesek. Sokan belefulladnak a saját fantáziavilágukba, mert a végén már nem tudják követni, és ilyenkor szokták jól összecsapni a végét, amivel az egész összhangot elrontják. A legelején nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogom szeretni. Őszintén szólva, semlegesen álltam a dologhoz. Úgy voltam vele lesz, ami lesz alapon elolvasom és kész.
Már azzal kiérdemelte nálam a plusz pontot a sztori, hogy az egyik kedvenc városomban játszódik. (Igen, ezzel elárultam magam: imádom Londont.) Azonban amikor már elkezdtem, alig tudtam letenni. Fura volt, hogy nem kalandoztak el a gondolataim közben. A cselekményvezetés egyszerűen fantasztikus. A történet végéig fenntartotta nálam az érdeklődést. Amikor már azt hittem, tudom mi lesz a vége olyankor a drágalátos írónő azonnal megcáfolt, hogy nem, nem úgy van az ahogy én azt gondolom. Sőt! Addig bonyolította a dolgokat, míg a könyv végére nem értem. Szinte sajnáltam, hogy a 394. oldalon már csak a köszönetnyílvánítást pislogott vissza rám. Ettől úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, akinek hirtelen kitépték a kezéből kedvenc játékát. Azonnal vissza akartam kapni. Pontosabban folytatni akartam.
Amikor a fülszövegben megláttam Lucifer és Pandora nevét szégyen-szemre egyből általánosítottam. Csak fekete és fehér lebegett a szemeim előtt, mert ugye Lucifer a rossz megtestesítője, míg Pandora, vagyis az isten(nő) a színtiszta jóságot képviseli. És ugyanígy voltam a bérgyilkos Serene Nightingale-lel is. Úgyhogy, aki úgy áll hozzá az olvasásához ahogy én is tettem, annak előre szólnék, hogy fejjel megy a falnak. Bizony, így jártam. Rosszul közelítettem meg. De hál’ istennek az első egy-két oldal után meg is világosodtam.
Pozitív értelemben véve vegyes érzéseim voltak végig az olvasás során, mert egyik pillanatban szinte agyonra röhögtem magam azokon a lehetetlenül vicces helyzeteken, a másikban pedig már majdnem a papírzsepiért nyúltam a megható jelenetektől. Ugyanakkor a humor, öröm és bánat, jó és rossz mögött megbújik a fekete-fehér összeolvadásából született „szürke”. Ha figyelmes az ember rádöbben arra, hogy nem csak két szélsőség létezik a világon, hanem a kettő között lévő mértékletesség is. Plusz, a jó is ugyanúgy rejthet magában rosszat, mint a rossz jót. Erre megfelelő példa a két „ellenfél” mellett Theodore Collins atya, akiben lelke mélyén ott rejtőzik a buja démon. Szerintem ezért sem tudtam egyik karaktert sem megutálni. Igaz, hogy Lucifer rendkívül pofátlan és egoista tud lenni, de ezek mögött ott lappang benne a szeretet is amit, valljuk be őszintén eléggé sajátosan fejez ki. Pandora kedvessége mögött pedig ott lapul az önzés. Még Serene-t sem gyűlöltem meg „szakmája” ellenére sem, mert rádöbbentem, hogy ő is csak egy hétköznapi ember, aki borzasztóan rossz útra tért, de képes volt belátni, mennyire súlyosak a tettei.
Mindezek mellett nagyon tetszettek az együgyű angyalok is. Végre valaki nem ugyanazt az általános sablont használja, mint ahogy az ilyen történeteknél lenni szokott.
Általánosságban az egész könyv az ember mindennapi küzdelmeiről szól, amit néhol enyhe túlzásokkal vegyít.
Emellett még ilyen választékos és egyben érthető szóhasználattal sem találkoztam. Igaz, volt olyan szó, amit sohasem hallottam, de egyáltalán nem estem tőle kétségbe, mert szinte azonnal rájöttem mit jelent.
Összességében, magánkönyvtáram egy újabb, számomra hatalmas értékekkel bíró példánnyal bővült Imre Viktória Annának köszönhetően.